Alapvetően az emberek érettségi után, 19-20 évesen találják jó ötletnek, hogy kimennek Amerikába, ahol aztán azért cserébe, hogy mások kölkeire vigyáznak kicsit, majd nagy amerikai életet élhetnek és tanulnak és lesz pénzük és az élet egy nagy hepinesz, ahol cukorból van az Empire State Building és a gyerekeknek meg csak be kell tenni a DVD-lejátszóba egy kis Bob the Buildert. Fogalmam sincs, hogy ők mit éreznek, amikor kiderül, hogy nem ez van.

Én egyáltalán nem kamaszlányos álmokkal jöttem, nagyjából képben voltam, mi az, hogy 3 gyerek (6 láb, 6 kéz stb), meg hogy milyen az élet külföldön és egyáltalán. És mégis. Eléggé meg vagyok lepődve -hogy egy kis present perfectet is csempésszek a mondanivalómba. Heti kb 45 órát kell a gyerekekre vigyázni, akárhogy is nézzük, az 5 nappal számolva napi 9 óra. Az én esetemben ez sokszor 10-12, de volt már 14 is.. Aztán van mellette heti 10 angol órám. Az iskola kb 16 mérföldnyire van innen. Mondjuk azt, hogy jó esetben 40 perc. Meg vissza 40. Hetente 3x. Plusz házi feladat. Sok házi feladat. Plusz főzöcske, pakolás, rendrakás, fürdés, hajmosás, körömlakkozás. Ha roppant finoman akarok fogalmazni, azt mondom kimerítő. Ha nem, akkor azt, hogy AGYHALÁÁÁL!!! 
A gyerekek édesek, na de nem angyalok. Rohangálnak, ordítanak, kardoznak, 20 percig választanak reggel ruhát, nem ízlik a vacsora, a helyette csinált szendvics se és utána hiszti, hogy mért nem kaphat desszertet, a másik hiperaktív, a harmadik bekakil, vagy ha nem kakil be, akkor napi 80x is el kell neki mondani, hogy Peti, mit kell csinálni, ha kakilni kell? Szólni, hogy Bea, jön a kaki..

Csütörtökön szólt.. Négyszer.. Persze a négyből háromszor nem tudta addig tartani, amíg elértünk a vécéig. így történt meg, hogy Peti egyszer a fürdőszobaszőnyegre, egyszer a konyhakőre, egyszer pedig a wc előtti folyosóra kakilt. Utóbbinál bokáig és könyékig szarosak voltunk mind a ketten. Főleg én.. Azt hiszem ez volt az első olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy na most megyek haza.

Persze nem megyek. Mert végre sikerült felvennem az óráimat, kapnom diákigazolványt, parkolókártyát, nyitnom bankszámlát, megismerkedni emberekkel és egyáltalán. Szóval megvillant  a remény, hogy jó lesz ez. Csak ki kell várni, ha a végét nem is, de még egy kicsit.
Merthogy ami otthon van, az sem tűnik sokkal rózsásabbnak.